2013-ban kilépted a TEDxYouth@Budapest színpadára és szó szerint megváltozott az életem. Számítottam rá? Nem. Örülök neki? Igen. Így utólag visszanézve – és főleg sokkal szakmaibb szemmel, látszik, hogy ez egy út és gondolkodás kezdete. Sok mindent másképp mondanék vagy csinálnék, de rengeteget tanultam nem csak a színpadon töltött 13 percből, hanem hanem az odavezető úton is.

Lássuk a legfontosabb öt tanulságot:

1. A kulcs a felkészülés. Iszonyatos energiát toltam a felkészülésbe és valószínűleg ez mentett meg. Hétről hétre lementem a Bazilika melletti California Coffee kistermébe, ahol újra és újra ki kellett állnom a többiek elé és el kellett mondanom a mondókámat. Rengeteg visszajelzést kaptam nem csak a felkészítő coach-októl, hanem a társaimtól is, amik segítettek priorizálni, megtalálni és betömni a hiányzó lyukakat és magabiztosságot szerezni. Ezért is állítok ki mindenkit a mai napig a tréningek végén és kérem az egész csoportot, hogy adjanak az előadónak visszajelzést, hiszen nem prezentációs szakértők ülnek majd a közönségükben (sőt, főleg, nem ők), hanem sokszínű emberek, akik sokfélét látnak és vesznek majd észre.

2. Hangosan kell próbálni. Korábban nem gondoltam, hogy a hangos próbának mekkora szerepe van. Egy dolog végiggondolni, hogy mit szeretnél mondani, egy teljesen másik ki is mondani azt. Többször kerültem olyan helyzetbe, hogy azt hittem tudom, mit akarok mondani (a fejemben tiszta is volt), de amint elő is kellett adnom, belegabalyodtam. A hangos próbálás hatására azonban ezek a logikai bukfencek letisztultak, sőt, végül rövidebben és tömörebben tudtam elmondani, amit szerettem volna.

3. Jó, hogy látod a közönséget. Az egyik előző évi TEDx-es előadó azt mondta nekem, mielőtt felléptem a színpadra, hogy ne aggódjak, úgysem látom majd a közönségemet, mert annyira elvakít a reflektorfény. Az első sokk ezért akkor ért, amikor kisétáltam a piros pöttyre, ránéztem a közönségre és rémülten konstatáltam, hogy hoppá, nemhogy látom őket, de még az arckifejezésüket is látom! Az első ijedtség után viszont rájöttem, hogy szuper, hogy le tudom olvasni a reakcióikat, hiszen ezek a visszajelzések segítenek abban, hogy lássam, mi megy át a modandómból, mi tetszik nekik, mit nem értenek, vagy adott esetben mit találnak viccesnek. Évekkel később egyszer egy rendezvényen adtam elő, ahol konkrétan vaksötét volt a nézőtér és a semmibe kellett beszélnem. Annyira összezavart, hogy nincs visszaejlzés, hogy kicsit ki is billentett és csak a gyakorlásnak köszönhettem, hogy lebőgés nélkül végig tudtam csinálni.

4. A közösség megtart. Az egyik legfontosabb tanulságom az volt, hogy mennyire jó stresszoldó hatása van annak, ha egyrészt a közönségeddel beszélgetsz az előadás előtt, másrészt pedig van egy kis csapat a backstage-ben, akikkel egyrészt együtt idegeskedtünk másrészt pedig oldjátok egymás feszültségét a kis poénokkal. Mindig is szerettem beszélgetni, de ettől kezdve mindig tudatosan korábban értem oda az előadokra, hogy legyen időm vegyülni kicsit, hozzászokni a térhez és beszélgetni az ott lévőkkel. Sokszor így egyébként olyan információkhoz is hozzájut az ember, amit aztán spontán megjegyzésként beépíthet az elaődásba.

5. Jó néha visszanézni magad. A TED beszédem természetesen a YouTube-ra is felkerült. Rengeteg tanulsága volt számomra a videónak. Egyrészt megnyugtatott, hogy bár tudom, hogy alapból is gyorsan beszélek, teljesen jól követhető az előadásom. Abban is megerősített, hogy nem rohangálok a színpadon, hanem jól mozgok, jól gesztikulálok és a mimikám is rendben van. Viszont felhívta a figyelmemet valamire: a közeli képeken semmi nem látszik az arcom feléből, mert annyira ráborul a frufrum. Emiatt pedig részben eltűnik a szemkontaktus és a mimika is. Azóta egyrészt nincs frufrum, másrészt mindig figyelek arra, hogy el legyen csatolva a hajam vagy úgy fésüljem, hogy ne fosszam meg a közönséget ettől a két fontos kapcsolódási lehetőségtől.

Ha további előadástechnikai trükkökre vagy kíváncsi, a Basics és az Advanced Delivery blokkjaiban is számtalan tippet találsz.